Van egy kis időm ....

Helyesebben az idő számára létezem most én, amikor e sorokat olvasom. Tulajdonképpen  amikor követem a szememmel az egymás utáni betűket és a betűk közötti szünetekben egyet-egyet pislogok nem teszek mást mint engedem hogy gondolataim kövessenek egy olyan utat ami azért ismerős mert még találkoztam valahol ezzel az érzéssel, amit az olvasás érzésének nevezhetünk ha egyáltalán van ilyen. Olvasás közben az érzéseim átalakulhatnak annak függvényében hogy miről mikor hol és mit olvasok és az érzéseim  határozhatják meg azt is hogy tovább olvasok vagy abbahagyom ezt az egész dolgot ami számomra már-már időrabló. Ha van egy kis időm és ezt arra használom, hogy e sorokat tovább olvasom akkor lehet hogy eggyé válhatok én magam is azzal amit és ahogyan  vagy ahol történik az ami nem más mint az olvasás - ezt pedig nem lehet időrablásnak nevezni a legelvetemültebb jóindulattal sem. Pedig ott lehet a rosszindulat legármánykodóbb formája is - mármint az olvasás történésében -  mert nem még mindig nem tudjuk hogy miről is szól a szöveg.  Az olvasás önmagában még semmi ahhoz képest, hogy mennyi mindenről szólhat. Az olvasás ettől eltekintve olyan is lehet  mint a kék égnek a sárpocsolya barna tükrében a visszhang. Vagyis nemcsak látunk de hallunk is és nemcsak betűket látunk, de képek is megjelennek olvasás közben.  Van egy kis időm és akkor most arra használom hogy olvasom ezt az újságot, lehet hogy a nyomtatott papíron kezembe tartva és kitudja mennyi minden fele sodor a gondolat közben és éppen ezért jó a sok gondolat-sodrásban olvasás közben felfedezni valami olyant is mint a kék ég színének a látványa ami éppen egy sárpocsolyában barnállik és  olyan mint egy tükör és valamilyen számomra furcsa módon ennek az egésznek van egy visszhangja is. Az ég bennem megszólaló visszhangja, vagy az én visszhangom ami épp ebben a sárpocsolya tükörben hallatszik a barnálló kékben ? Kitudja.